Az éjszaka vándora

Az éjszaka vándora

 

Ballagok egy hosszú úton.

Azt sem tudom hova vezet!

Bámulom a sötétséget.

Egyszer úgy is megérkezek!

Körülöttem fák lombjai

Zörögnek, és én csak megyek.

Én vagyok a komor vándor.

Elől völgyek, hátul hegyek.

 

Fölöttem a csillagok most

Megvilágítják az utat.

Meglátok egy vízesést is,

Meg egy elrohanó nyulat.

Átmegyek a víz fölött és

Biztonságot ad a fahíd.

Azt mondják, hogy ez egy rossz út!

De én nem hiszem el a hírt!

 

Megyek én a kis ösvényen.

Sötét minden egyes virág.

Sápadt a hold gyenge fénye.

S ez egy félelmetes világ.

Valahol egy farkas vonyít,

És az eső el kezd esni.

Sétálok a kis ösvényen,

Mert én el akarok veszni.

 

Lépdelek a sötét fák közt,

És csak követem az utat.

És sajnos a lábam alatt

Érzem már a kavicsokat.

Egyre hidegebb a bőröm,

S meglátok egy feliratot:

„Ez a sötétség ösvénye!

S téged ez most megingatott.

 

Fordulj vissza, amíg lehet!”

De én nem törődök ezzel!

Összeszedem magamat, mert

Tele vagyok gyötrelemmel.

Aztán végül tovább megyek,

S minden egyre csöndesebb lesz.

Elhalkulnak fönt a lombok.

S csillagfény sincs, nincs semmi nesz.

 

Az út egy barlang felé vezet.

És a falat tapogatom.

Nyüzsögnek a denevérek,

De én tovább megyek vakon.

Átmegyek a barlangon és

Kijövök a másik végén.

Véget ér a hosszú út és

Én egy nagy szakadék szélén

 

Állok. S ott találom magam.

Ez tehát az utam vége!

Ledobok egy kavicsot, és

Félve lenézek a mélybe.

Könny csillog az arcomon. Vagy

Lehet talán, hogy csak eső?

Véget ért a hosszú utam,

S nem vagyok már felfedező!

 

(Budapest, 2020-09-21)


© Minden jog fenntartva.