A magyar király

A magyar király

 

Van egy kőszobor a téren,

S régen rakták ide. Régen.

Magyar király ül a trónon.

Alatta egy név. Egy jó nyom.

„Ez a Mátyás király szobra.”

Ezt a lenti szöveg mondja.

 

Fejet hajtok ő előtte.

- Uram, számíthatok önre?

Nem mozdul meg. Ül a helyén.

Kőkorona van a fején.

S gondolkodik. Mit is mondjon?

- Uram király az a gondom...

 

Elharapom a mondatot.

A király meg nem szól, hogy – Mondhatod!

- Azt mondják ön igazságos.

S tiszteli az egész város

Magát, s ezért jöttem ide.

Hadd nézzek a szemeibe!

 

Ön mondja meg mit is tegyek!

Rám néznek a szobor szemek.

Mátyás arca mozdulatlan,

S nincs élet a másolatban.

De én mégis így folytatom:

- Fontos a királyi oltalom!

 

Maga vezessen a harcba!

Meg se rezzen Mátyás arca.

- Oltalmazzon engem király!

Egyre hűvösödik a táj.

Én is magyar ember vagyok.

Szolgálom még meg nem halok.

 

Én most nem egy szobrot látok.

Valódi a királyságod.

Uram! Nem parancsol semmit?

Vagy talán a halál elvitt?

Túl élénk a fantáziám.

Viszont szeretem a hazám.

 

Megfordulok szépen lassan,

Hogy a dolgot felfoghassam.

Mátyás király régen halott.

- Ember én csak kőből vagyok!

Utánam szól. És én megyek,

Hogy majd egyszer kőből legyek.

 

(Budapest, 20200-05-31)


© Minden jog fenntartva.